Halottak napja

Hallottak napja,mi?

Hol van most mindenki, mikor olyan nagy szükségem lenne arra, hogy valaki (mindegy hogy ki) itt legyen mellettem mikor Apámra gondolok, és Vele vagyok lélekben? Sehol, mint mindig most is egyedül vagyok. De jó így, mert így szégyenkezés nélkül sírhatok (egy férfi nem sír-baromság!) gondolhatok Apámra, gyújthatok egy gyertyát, és hallgathatok olyan zenét, amely senkinek nem tetszik.(UNFORGIVEN)

Apámmal vagyok most, végiggondolom, mennyi mindent nem mondtam el Neki, mennyire nem ismert és mennyire szeretett , ha egyáltalán a szeretetét ki tudta volna mutatni.

Sohasem sikerült Neki, ugyanúgy mint ahogy nekem sem, pedig az olyan egyszerű dolgok, mint a szeretet vagy szerelem nem olyan nagy dolognak tűnnek. Lehet hogy másnak igen, nekünk soha nem ment, valószínűleg családi vonás.

A lélek…Mi az a lélek? Mitől indul meg valakinek a szeméből a könny, amikor arra gondol, mennyi mindent szeretett volna még együtt megcsinálni valakivel, aki már eltávozott, itt hagyott, önző módon egyedül hagyott bennünket az összes gondunkkal, problémánkkal együtt, nem adott tanácsot, útmutatást, nem mutatott példát és nem mutatta meg, mi a helyes út, ezt hogy is kellene csinálni.

Soha nem mondta meg, soha nem mutatta meg, így  mindig magamra voltam utalva, magamra hagyva, egyedül. Vádolom, igen, mert nem volt velem, nem volt mellettem soha, csak mintegy idegent kezelt mindig, én voltam a sokadik nulla. Nulla voltam –vagyok most is.

Olyan jó lett volna ezt elmondani Neki, de gyorsan történt minden, soha nem akartam ezt. Azt akartam, hogy ott legyek mellette amikor elmegy, elhagy, itt hagy, (miért?).

Nem így történt (Isten tervez?), amikor bementem egy nővér (talán át sem gondolta, hogy egész életemben emlékezni fogok rá) azt kérdezte, hogy én vagyok a fia? Mondtam hogy igen. Még az utolsó pillanatban is engem hívott, azt mondta, hogy hívják a fiát, és én nem voltam ott.. Nem, tényleg nem voltam ott…

Vajon segített  volna rajtam, amikor ott kellett volna lenni akkor, amikor leérettségiztem, amikor esküt tettem a katonaságon, amikor először valami sikert értem el, amikor munkát kellett keresnem, amikor csalódtam valakiben, amikor az első bűnt elkövettem, vagy először tettem jót valakivel.

Megfoghatta volna a kezem, csak annyi kellet volna, hogy ne csináld, nem helyes, vagy igen, ezt most jól csináltad.. Senki nem volt ott akkor. Csináltam azt, ami szerintem helyes(bár az én értékrendem teljesen más, hiszen hogyan alakulhatott volna ki helyes értékrend így egy ilyen semmirevaló nyomorult családban) elvettem azt, ami nekem nem adatott meg, amit soha nem érhettem el.

Ítélj el, vess meg és köpj le. Kit érdekel? Még most sem foglalkozok ilyen csekélységekkel, mint az enyém –tiéd-miénk…Ami nekem kell, azt elveszem, el fogom, bármi áron.

Nevelési célzatú fogvatatás, ugye? Gondolhatod, hogy rajtam nem nevelt semmit. Azóta agresszív vagyok, azóta nem érdekel a másik ember érzése, azóta nincs helyem sehol, nem lehet elfelejteni.

Elég rendesen elkanyarodtam a halottak napjára írandó megemlékezésemtől, hangulat adagolja lassacskán a gondolataimat.

A baj csak annyi, hogy sokkal gyorsabban jönnek a gondolatok, mint amennyire gépelni tudok, és így az alakul ki, mintha az egész foghíjas lenne>Egészítsd ki a saját képzelőerőddel, ugye van? Nagyon remélem.

 El tudsz képzelni egy olyan fát, amit mindig tép a szél és teljesen egyedül áll egy folyó partján? Nekem festették ezt a képet. Tudja, hogy a folyó ott halad előtte, inni szeretne a habokból már oly régóta, de nem mozdulhat, összeköti őt a föld melytől az életet kapta. Hiába tépi a szél, ellenszegül, mert így látta a többi fától, sokszor pedig jó lenne lefeküdni, bele a folyóba, és élvezni a víz hideg simogatását, a csobogást és a megnyugvást, hogy elérte a célját. De nem teheti, hiszen akkor az összes termése kárba vész  nem lesz utód, és örökítés, nem követi azt amit megkövetel tőle a szokás és a hagyomány.

Egyszer kellene pedig önmagára gondolni, és akkor talán boldog lehetne addig a pillanatig, míg nem jön az elmúlás, az elszáradás.

Pihenő

Na, csak úgy hozta a sors, hogy itthon leszek egy-pár nap. Na nem önszántamból, a munkaadóm egyszerűen azt közölte, hogy kevés a munka, most ne jöjjek be dolgozni a héten. Majd a jövő évi szabadságomból, vagy az e havi túlóráimból "rendezzük". Esetleg ha egyik megoldás sem tetszik akkor fizetés nélküli napokra is pihenhetek. Jól jön a lazítás, csak savanyú a szőlő ha a zsebemre megy. Felfogjuk vidáman, és elvégzem azt, amire nem jutna másképp idő.
Sajnos elkezdett esni a hó, persze a velejáró latyak is a járdán, cipőm beázott. Jó lenne egy bakancs...

Sajnos mostanában nagyon sokat dolgozom,és későn járok haza (22-24)Most ez van, nem nagyon van időm.Viszont elhatározás érlelődött bennem, hogy megírom mindazt naplószerűen, ami történt eddigi életemben. Részben azért, hogy magamnak is számot vethessek dolgaimmal, másrészt meg mert megígértem és a betartás is létfontosságú számomra. Sok mindent kell összeszednem a régmúltból,de azt igazolni tudom, hogy nem lesz eseménytelen. Addig magamban állítom össze a filmkockákat, szeretném kronológiai sorrendben leírni, de lehet, hogy máshogy alakul. Na, idő kérdése, és belecsapunk a lecsóba!

Ház vagy otthon?

Házat építesz. Fel sem merül benned, hogy másképpen is lehetne, hiszen ez a modell, ezt tanultad meg, így láttad mindenkitől. Igen, nem a szüleidtől, hiszen hiába volt ott a vágy mindkettőjükbe, egyikük nem is tudta hogyan fogjon hozzá, mindig a másiktól várta a megoldást, másik meg annyira el volt foglalva azzal, hogy tökéletesre csináljon mindent, hogy közben az élet elszáguldott mellette, és pont a tökéletesen lekezdett dolgokból nem lett semmi. Tehát a minta nem tőlük származik, csak úgy jön, ha rendesen odafigyel az ember a környező világra mindent meg tud tanulni, anélkül hogy a szájába rágnák nap mint nap.

Mint ahogy kezdtem mondani építesz, tele is vagy büszkeséggel, hogy végre olyant csinálsz, ami maradandó. Olyant teszel és úgy mint a már felnőtt emberek, noha életkorilag és mások számára már te is éppolyan felnőtt vagy, csak magadban érzed azt, hogy nem egészen értél még oda a tapasztalatokban. Sajnos tanácsot kérni, megkérdezni nem igazán tudsz senkit, hiszen ők éppolyan gyakorlatlanok, mint te. Szépen lassan megtanulsz mindent, örülsz, hogy minden úgy megy, mint ahogy az álmaidban láttad, ahogy elképzelted. Igaz, vannak néha megalkuvások, de azért a végeredmény olyan, hogy nincs szégyellnivalód senki előtt. Nagy, kényelmes, minden ott van ahol kell, és mikor úgy érzed, hogy befejezted, akkor jössz rá, hogy ennek sohasem lesz vége. Mindig van mit alakítani, szépíteni, rendben tartani, meg még egy kicsit hozzátenni. Ez ilyen.

Dagadó mellel gondolsz arra, hogy a gyermekeidnek külön birodalmat adtál, egy helyet, ami az otthona, és ami az övé. Látod a boldogságukat és ez elégtétel azért, amiért küzdöttél.

Aztán máshogy alakul, még megpróbálod megjavítani, de nem megy. Elmenekülsz, csak hogy ne lásd, hogyan megy tönkre mindaz, amiért idáig küzdöttél. Elmész, mert belátod, hogy csak így folytathatják a gyerekeid ott és azt, amit elkezdtek. De ott maradnak ők, és nekik így a jobb. Biztos vagy benne, hogy neked is, rátaláltál egy olyan életre, amilyennek eddig még nem ismerted, sajnálkozol azon, hogy olyan sok időt elpazaroltál a kevésbé jó oldalra a tudatlanságod miatt. Az idő lassan kifolyik száraz homok módjára a szitán, a hiába nehezebb mégis jobb vezérvonalat követve süllyedsz egyre lentebb a pénzügyi ingovány mocsarába.

Aztán elszánod magad és cselekszel. Nagyon nehéz, az életben talán az egyik legnehezebb dolog a választás. Gyerekként, fiatalként, felnőttként és idősként mindig mindent választunk, és ez a döntéskényszer hozza a legnagyobb áldozatot életünk során.

Azt választod, hogy odaadod másnak azt az egyedüli dolgot, ami meghatározta az eddigi életed vezérfonalát, amire eddig is és ezután is büszkeséggel tekintesz. Más választásod, ésszerű választásod nincs, ilyen az, amikor valaki a két rosszabb közül a kevésbé rosszabbikat választja.

Vajon te hogyan fogalmaznád meg azt a gyermekeidnek, hogy mostantól máshol kell élni, lakni, máshová tér haza, és nem utolsósorban más fogja birtokba venni az ő szobáját? Hogyan magyarázod el neki, hogy elveszed tőle azt, amit nem kis büszkeséggel nagylelkűen neki adtál? Nem tudom, mi játszódhat le ilyenkor a fejükben, hiszen én felnőtt ésszel is csak nehezen tudom ezt elfogadni, és elképzelni sem tudom, hogy ezután milyen megítélésre számíthatok részükről. De ismerem őket, tudom hogy együtt túllépünk rajta, és ha meg is változik minden, az idő engem igazol.

Ismét egy újabb réteg keletkezett az élet által épített cseppkőbarlang csúcsos szikláján. Még nem ért össze a mennyezetről csöngő párjával, de ezek a viharos epizódok mindig megnövelik a képződmények növekedésének gyorsulását, és nagyon ritkán van olyan, amikor egy szilánk lepattan...Mondjuk az is elég fájdalmas, de legalább lesz hely, és lehet újra építeni rá...

Munkát keresek

Tavaly december 31-ével szűnt meg hivatalosan a munkaviszonyom, ez gyakorlatban annyit jelent, hogy a Karácsonyi ünnepek előtt jöttem szabadságra, és januárban csak a munkahelyi papírjaimért „kellett” bemennem. Természetesen az sem volt olyan egyszerű, hogy a volt munkáltatótól minden igazolást és az ilyen esetben szükséges okmányt megkapjam, a Start kártyámat például a „nem találjuk” egyszerű kijelentés után csak több órás keresgélés után kaptam vissza. Az adóigazolást egy hónap múlva több telefonon történő érdeklődés után sikerült...Nem is ez a lényeg, hanem ami utána következett.

Első utam a munkaügyi központ, persze miután kivártam a sorom egy ügyintéző irányába továbbítottak, újabb sor végére. De aki ide jön az ugye ráér- hiszen nincs munkája.

Ügyintéző mosolyogva átnézte a papírjaimat, felvette az adataimat, már ismerős voltam a rendszerben, többnyire én is tudtam a lehetőségeket és az eljárást. De azért az ember remél, érdeklődtem, képzés, tanfolyam, esetleg munkalehetőség felől. A válasz a várt tényeket igazolta, nézzek újságot, internetet, faliújságot, aztán majd jelentkezzek, ha találtam valamit.

Mármint én, nem a „munkaügyi központ”. Magad uram...

Interneten elkezdve majd az újságon keresztül a végzettségemnek megfelelő, és persze az attól messze alulmaradó állásokra is az előre gondosan összeállított magyar, majd később az angol nyelvű szakmai önéletrajz mellé motivációs levelet is mellékelve küldtem el a hirdetőknek a jelentkezésemet.

Telefonon is sok hirdetésre reagáltam, változó eredménnyel. Volt ahonnan e-mailben kérték be a jelentkezésemet, volt, aki fel sem vette a telefont, megint mások már a hétfői hirdetés megjelenése napján betöltött állás miatt sajnálkoztak.

Általában a megadott cím, vagy e-mail alapján megpróbáltam kideríteni a hirdető cég nevét, telefonszámát, lehetőség szerint telefonon érdeklődtem. Volt ahol személyes sértésnek vették, mások közölték, hogy kizárólag csak írásban fogadnak el jelentkezést, a személyes megjelenést is legtöbb alkalommal elutasították. Rövidesen le is tettem a telefonos érdeklődésről, hiszen eddig is eredmény nélkül nem kevés számlát sikerült a várakozásokkal előállítani. Maradt az e-mail, és az írásban jelentkezés. Jeligére. Persze az újság fiókjába leadva, személyesen. Egyetlen egy jeligésen leadott levélre sem érkezett válasz.

 Miközben vártam a visszajelzéseket különböző tapasztalatokat szereztem, utána olvastam, és persze felkészültem több cégből az esetleges állásinterjúra.

Készítettem szakmai önéletrajzot fényképpel, és a nélkül, hosszú és rövid formában, díszesebbet és egyszerűbbet, a motivációs levelet is külön egy-egy tulajdonságra, vagy szakmai tapasztalatra kiemelve, komplett pályázati formában, egyszerű jelentkezés, vagy csak „érdeklődés munkalehetőségekről” változatban.

A levelezőt a számítógépen beállítottam tértivevényre, így többnyire láttam, hogy ki és mikor érdemesít annyira, hogy elolvassa a beadott anyagot.

Meglepődtem. Sok hirdető csak hirdet, nem csak hogy nem igazolt vissza, még meg sem nyitotta a levelet. Legtöbb cég eljutott idáig, de ezután hiába vártam, nem kaptam választ.

Volt eset, mikor néhány nap múlva, de általában egy hónapos átfutással érkeztek meg a nemleges választ tartalmazó levelek, különféle formában. Volt ahol csak egy mondatban nem én voltam a kiválasztott, a nagyobb cégek persze az előre elmentett körlevélben értesítettek, hogy most sajnos nem rám esett a választás, de elmentették a jelentkezésemet, és ha a közeljövőben olyan álláslehetőség adódik, ami a végzettségemnek megfelelő, akkor értesíteni fognak. Mondanom sem kell, ilyen még ezután sem volt...

Meg kell említenem, hogy kaptam olyan értesítést is, ahol közölték egy hónappal a beadás után, hogy sajnos az állás már betöltésre került. A munkaügyi központ honlapján még aznap, ugyanolyan formában, ugyanazokkal a feltétekkel, ugyanazzal a megnevezéssel megtaláltam ugyannak a cégnek a hirdetését munkalehetőséget hirdetve. Én elhiszem, hogy szükség van az állami támogatásra, de akkor sem sértődtem volna meg, ha a válasz a „nem én vagyok a kiválasztott”indokkal íródott volna, mint a többi...

Néhány állásinterjút is volt szerencsém végig szenvedni. Azért így írom, mert ezek a találkozások ténylegesen a szenvedés kategóriájába tartoztak. Én elhiszem, hogy fontos a gondos kiválasztás, főleg így, hogy rengeteg jelentkezőből lehet válogatni, de sok esetben az elvégzendő munkakörben a feladatok nem voltak arányban a követelményszinttel. Persze a sikertelenség után tapasztaltabb lettem, felkészültem és tanultam.

Most már folyékonyan el tudom mondani, hogy eddigi munkáim során hol, milyen tapasztalatot szereztem, milyen végzettségeim, képzettségem van, miben érzem magam erősnek, és persze mik a gyengéim. (Nyilván nem fogom azt ecsetelni a lehetséges munkaadómnak, hogy miben nem vagyok jó...) Azt is kiválóan ki tudom fejteni, hogy miért engem kell választani a megpályázott munkakörre, és a leendő miért éppen a céget választottam a karrierem folytatásának eszközéül.

A legkényelmetlenebb kérdés a bérigény. Mert ugye ha túl magas összeget adok meg, akkor élből nem felelek meg, ha meg alacsony az elvárásom, akkor magammal szúrok ki a fizetés miatt. Ésszerűbb egy tól-ig összeget mondani és hozzátenni, hogy „persze ez az összeg rugalmas és tárgyalóképes”.

Ha már az összegnél tartunk, elmondom, hogy a közelmúltban kaptam visszahívást az ország talán legnagyobb beruházójától, ahol telefonon keresztül gyakorlatilag egy komplett állásinterjút megtartott az ügyintéző. Az is volt az érzésem tényleg, mintha az asztal túloldalán ülne, annyi előnyöm viszont volt, hogy az előttem lévő önéletrajzból puskázhattam a beszéd közben, és így gördülékenyen és folyékonyan tudtam minden kérdésre válaszolni. Felmerült az is, hogy két műszakot kellene vállalni, naponta utazva kocsival húsz-húsz kilométert úgy, hogy közben a családtól távol lakom egy bérelt lakásban. Majd esetleg egy tanfolyam elvégzését is vállalni kellene külföldön olyan fél éves időtartamban, háromhetente hazautazás lehetősége mellett. Sebaj, gondoltam ennyi áldozatot meg kell hozni abban a reményben, hogy a hasonló területen és munkakörben dolgozók átlagfizetése messze meghaladja a többiekét, és talán a szakmai előmenetel szempontjából sem mellékes az, hogy egy ilyen nagynevű gyárban kaphatok képzést. Csalódásként ért azonban a hír, hogy amikor a fizetési igény megjelölésénél azt mondtam, hogy azt hiszem a nettó 130ezer forint nem szerénytelen azt a választ kaptam, hogy a cég elképzeléséhez képest ez egy kicsit magasabb összeg, de ha azt nyilatkozom, hogy rugalmas és tárgyalóképes az általam megjelölt ár, akkor van lehetőség arra, hogy személyes találkozóra behívjanak. (a feltételben benne van ugye, hogy más választ adok, akkor nem is kíváncsiak rám) Jó hogy ültem mondjuk, de ilyenkor mit is tud mondani az az ember, aki gyakorlatilag fél éve eredmény nélkül keresi a munkát? Hát persze, semmi akadálya...

Szerencsére az ember úgy gondolkodik ilyenkor, hogy a nagy számok törvénye alapján minél több beadott jelentkezés illetve pályázat van, annál valószínűbb, hogy egyik talán bejön.

Főleg, ha egy ismerősön keresztül intéződnek az ügyek. Egy álláshirdetést feladó cégnél ismertem az egyik ügyintéző hölgyet, még az előző munkahelyemen végzett munkából, és jó viszonyban is voltunk ahhoz, hogy a megjelent álláshirdetés felől érdeklődjek. Meg is beszéltük, hogy személyesen Neki küldjem el a jelentkezést, majd kinyomtatja és közvetlenül viszi be a HR-es hölgynek. Így már persze más volt a helyzet, be is hívtak néhány nap múlva.

A személyzetis hölggyel történő elbeszélgetés után a „majd értesítünk”-ig jutottunk, és én vártam türelemmel. Majd a második szint következett, ahol a project managerek meghallgattak, és intelligencia valamint személyiség tesztet is ki kellett töltenem. Ahogy ki tudtam deríteni hárman jelentkeztünk az állásra, én voltam aznap az utolsó meghallgatott.

Esélyeket latolgatva vártam a harmadik szintű meghallgatást, de csak nem csörrent meg a telefon. Kezdtem feladni a reményt, és már vártam a nemleges választ tartalmazó e-mailt, ugyanis úgy tájékoztattak, hogy aki továbbjut, felhívják, aki viszont nem azt csak levélben értesítik. Fel is hívtam óvatosan az ismerősömet, aki csak türelemre intett-hát vártam.

Nem hiába, két napra rá kaptam a telefont, hogy időpontra kell mennem, a vezérigazgatóval kell tárgyalnom a harmadik szinten. Örülök és várom a lehetőséget, talán így több tapasztalattal a hátam mögött nagyobb esélyem van a felvételre.

Először itt fejeztem be ezt a beszámolót, de most mégis folytatnom kell.

A várt telefont megkaptam, időpontra be is mentem a céghez. Várnom kellett, míg egy kolléga ismertetőt tartott a számítógépes nyilvántartó rendszerről, részletesen elmondott mindent, majd utána beszélgettünk még és egymás által feltett kérdésekre válaszoltunk. Majd elköszönt. Én meg ott álltam és csak néztem, hogy most akkor hogyan tovább? Kérdeztem is az ügyintézőt, aki továbbadott az egyik már ismert projektmenedzsernek. Körbevezetett, bemutatott és megmutatta, hol is lenne a munkahelyem, az asztalom, mit is kellene csinálni. Beszélgettünk elég sokat, majd el is köszönt volna, de már rutinosan nem hagytam magam lerázni. Mondtam, hogy bérről, felvételről kellene tárgyalnom az igazgatóval. Persze nem volt benn, az utána telefonálás is csak annyit derített ki, hogy ma már nem lesz, majd a jövő héten telefonálnak, hogy mikor kell bejönnöm. Nem voltam boldog ugyan, gyakorlatilag nem sokkal jutottam előbbre, de még mindig reméltem. Vártam egy hetet, kétszer is érdeklődtem, semmi. Közben még a másik lehetséges jelöltet is felhívtam, érdeklődtem, persze ő sem tudott semmit. Vártam. Aztán pénteken délután kaptam egy telefont, sajnos nem sikerült bejutnom mondta az ügyintéző. Kérdetem, hogy mi volt a kizáró ok, de nem tudott rá válaszolni, annyit mondott, hogy senkinek nem sikerült bejutni. Ez azért elég érdekesen hangzott, de nem is fűztem semmilyen kommentárt a dolgokhoz, minek?

Sajnos a kiesett idő alatt rengeteg tartozásom keletkezett, ha esetleg ismét dolgozni kezdek, akkor egyértelműen ezek törlesztése, hiánypótlása a cél, tehát még jó időre csak a nulla felé fog az egyenlegem közelíteni. Szerencsére volt, aki mellettem állt és bízott bennem, kitartott mellettem, miattam, és helyettem. Köszönöm Neki.