Halottak napja

Hallottak napja,mi?

Hol van most mindenki, mikor olyan nagy szükségem lenne arra, hogy valaki (mindegy hogy ki) itt legyen mellettem mikor Apámra gondolok, és Vele vagyok lélekben? Sehol, mint mindig most is egyedül vagyok. De jó így, mert így szégyenkezés nélkül sírhatok (egy férfi nem sír-baromság!) gondolhatok Apámra, gyújthatok egy gyertyát, és hallgathatok olyan zenét, amely senkinek nem tetszik.(UNFORGIVEN)

Apámmal vagyok most, végiggondolom, mennyi mindent nem mondtam el Neki, mennyire nem ismert és mennyire szeretett , ha egyáltalán a szeretetét ki tudta volna mutatni.

Sohasem sikerült Neki, ugyanúgy mint ahogy nekem sem, pedig az olyan egyszerű dolgok, mint a szeretet vagy szerelem nem olyan nagy dolognak tűnnek. Lehet hogy másnak igen, nekünk soha nem ment, valószínűleg családi vonás.

A lélek…Mi az a lélek? Mitől indul meg valakinek a szeméből a könny, amikor arra gondol, mennyi mindent szeretett volna még együtt megcsinálni valakivel, aki már eltávozott, itt hagyott, önző módon egyedül hagyott bennünket az összes gondunkkal, problémánkkal együtt, nem adott tanácsot, útmutatást, nem mutatott példát és nem mutatta meg, mi a helyes út, ezt hogy is kellene csinálni.

Soha nem mondta meg, soha nem mutatta meg, így  mindig magamra voltam utalva, magamra hagyva, egyedül. Vádolom, igen, mert nem volt velem, nem volt mellettem soha, csak mintegy idegent kezelt mindig, én voltam a sokadik nulla. Nulla voltam –vagyok most is.

Olyan jó lett volna ezt elmondani Neki, de gyorsan történt minden, soha nem akartam ezt. Azt akartam, hogy ott legyek mellette amikor elmegy, elhagy, itt hagy, (miért?).

Nem így történt (Isten tervez?), amikor bementem egy nővér (talán át sem gondolta, hogy egész életemben emlékezni fogok rá) azt kérdezte, hogy én vagyok a fia? Mondtam hogy igen. Még az utolsó pillanatban is engem hívott, azt mondta, hogy hívják a fiát, és én nem voltam ott.. Nem, tényleg nem voltam ott…

Vajon segített  volna rajtam, amikor ott kellett volna lenni akkor, amikor leérettségiztem, amikor esküt tettem a katonaságon, amikor először valami sikert értem el, amikor munkát kellett keresnem, amikor csalódtam valakiben, amikor az első bűnt elkövettem, vagy először tettem jót valakivel.

Megfoghatta volna a kezem, csak annyi kellet volna, hogy ne csináld, nem helyes, vagy igen, ezt most jól csináltad.. Senki nem volt ott akkor. Csináltam azt, ami szerintem helyes(bár az én értékrendem teljesen más, hiszen hogyan alakulhatott volna ki helyes értékrend így egy ilyen semmirevaló nyomorult családban) elvettem azt, ami nekem nem adatott meg, amit soha nem érhettem el.

Ítélj el, vess meg és köpj le. Kit érdekel? Még most sem foglalkozok ilyen csekélységekkel, mint az enyém –tiéd-miénk…Ami nekem kell, azt elveszem, el fogom, bármi áron.

Nevelési célzatú fogvatatás, ugye? Gondolhatod, hogy rajtam nem nevelt semmit. Azóta agresszív vagyok, azóta nem érdekel a másik ember érzése, azóta nincs helyem sehol, nem lehet elfelejteni.

Elég rendesen elkanyarodtam a halottak napjára írandó megemlékezésemtől, hangulat adagolja lassacskán a gondolataimat.

A baj csak annyi, hogy sokkal gyorsabban jönnek a gondolatok, mint amennyire gépelni tudok, és így az alakul ki, mintha az egész foghíjas lenne>Egészítsd ki a saját képzelőerőddel, ugye van? Nagyon remélem.

 El tudsz képzelni egy olyan fát, amit mindig tép a szél és teljesen egyedül áll egy folyó partján? Nekem festették ezt a képet. Tudja, hogy a folyó ott halad előtte, inni szeretne a habokból már oly régóta, de nem mozdulhat, összeköti őt a föld melytől az életet kapta. Hiába tépi a szél, ellenszegül, mert így látta a többi fától, sokszor pedig jó lenne lefeküdni, bele a folyóba, és élvezni a víz hideg simogatását, a csobogást és a megnyugvást, hogy elérte a célját. De nem teheti, hiszen akkor az összes termése kárba vész  nem lesz utód, és örökítés, nem követi azt amit megkövetel tőle a szokás és a hagyomány.

Egyszer kellene pedig önmagára gondolni, és akkor talán boldog lehetne addig a pillanatig, míg nem jön az elmúlás, az elszáradás.