Hallottak napja,mi?
Hol van most mindenki, mikor olyan nagy szükségem lenne
arra, hogy valaki (mindegy hogy ki) itt legyen mellettem mikor Apámra gondolok,
és Vele vagyok lélekben? Sehol, mint mindig most is egyedül vagyok. De jó így,
mert így szégyenkezés nélkül sírhatok (egy férfi nem sír-baromság!) gondolhatok
Apámra, gyújthatok egy gyertyát, és hallgathatok olyan zenét, amely senkinek
nem tetszik.(UNFORGIVEN)
Apámmal vagyok most, végiggondolom, mennyi mindent nem
mondtam el Neki, mennyire nem ismert és mennyire szeretett , ha egyáltalán a
szeretetét ki tudta volna mutatni.
Sohasem sikerült Neki, ugyanúgy mint ahogy nekem sem, pedig
az olyan egyszerű dolgok, mint a szeretet vagy szerelem nem olyan nagy dolognak
tűnnek. Lehet hogy másnak igen, nekünk soha nem ment, valószínűleg családi
vonás.
A lélek…Mi az a lélek? Mitől indul meg valakinek a szeméből
a könny, amikor arra gondol, mennyi mindent szeretett volna még együtt
megcsinálni valakivel, aki már eltávozott, itt hagyott, önző módon egyedül
hagyott bennünket az összes gondunkkal, problémánkkal együtt, nem adott
tanácsot, útmutatást, nem mutatott példát és nem mutatta meg, mi a helyes út,
ezt hogy is kellene csinálni.
Soha nem mondta meg, soha nem mutatta meg, így mindig magamra voltam utalva, magamra hagyva,
egyedül. Vádolom, igen, mert nem volt velem, nem volt mellettem soha, csak
mintegy idegent kezelt mindig, én voltam a sokadik nulla. Nulla voltam –vagyok
most is.
Olyan jó lett volna ezt elmondani Neki, de gyorsan történt
minden, soha nem akartam ezt. Azt akartam, hogy ott legyek mellette amikor
elmegy, elhagy, itt hagy, (miért?).
Nem így történt (Isten tervez?), amikor bementem egy nővér
(talán át sem gondolta, hogy egész életemben emlékezni fogok rá) azt kérdezte,
hogy én vagyok a fia? Mondtam hogy igen. Még az utolsó pillanatban is engem
hívott, azt mondta, hogy hívják a fiát, és én nem voltam ott.. Nem, tényleg nem
voltam ott…
Vajon segített volna
rajtam, amikor ott kellett volna lenni akkor, amikor leérettségiztem, amikor
esküt tettem a katonaságon, amikor először valami sikert értem el, amikor
munkát kellett keresnem, amikor csalódtam valakiben, amikor az első bűnt
elkövettem, vagy először tettem jót valakivel.
Megfoghatta volna a kezem, csak annyi kellet volna, hogy ne
csináld, nem helyes, vagy igen, ezt most jól csináltad.. Senki nem volt ott
akkor. Csináltam azt, ami szerintem helyes(bár az én értékrendem teljesen más,
hiszen hogyan alakulhatott volna ki helyes értékrend így egy ilyen semmirevaló
nyomorult családban) elvettem azt, ami nekem nem adatott meg, amit soha nem
érhettem el.
Ítélj el, vess meg és köpj le. Kit érdekel? Még most sem
foglalkozok ilyen csekélységekkel, mint az enyém –tiéd-miénk…Ami nekem kell,
azt elveszem, el fogom, bármi áron.
Nevelési célzatú fogvatatás, ugye? Gondolhatod, hogy rajtam
nem nevelt semmit. Azóta agresszív vagyok, azóta nem érdekel a másik ember
érzése, azóta nincs helyem sehol, nem lehet elfelejteni.
Elég rendesen elkanyarodtam a halottak napjára írandó
megemlékezésemtől, hangulat adagolja lassacskán a gondolataimat.
A baj csak annyi, hogy sokkal gyorsabban jönnek a
gondolatok, mint amennyire gépelni tudok, és így az alakul ki, mintha az egész
foghíjas lenne>Egészítsd ki a saját képzelőerőddel, ugye van? Nagyon remélem.
El tudsz képzelni egy
olyan fát, amit mindig tép a szél és teljesen egyedül áll egy folyó partján?
Nekem festették ezt a képet. Tudja, hogy a folyó ott halad előtte, inni
szeretne a habokból már oly régóta, de nem mozdulhat, összeköti őt a föld
melytől az életet kapta. Hiába tépi a szél, ellenszegül, mert így látta a többi
fától, sokszor pedig jó lenne lefeküdni, bele a folyóba, és élvezni a víz hideg
simogatását, a csobogást és a megnyugvást, hogy elérte a célját. De nem teheti,
hiszen akkor az összes termése kárba vész nem lesz utód, és örökítés, nem
követi azt amit megkövetel tőle a szokás és a hagyomány.
Egyszer kellene pedig önmagára gondolni, és akkor talán
boldog lehetne addig a pillanatig, míg nem jön az elmúlás, az elszáradás.
